Gondolatok – a “Nemzeti Pantheon”
Írta Ráday Mihály
A Kádár-kor egyik nevezetes „ellenzéki” csatája volt a Kerepesi (Fiumei úti) temető sírjainak mentése. Már akkor annyié, ami még megmaradt belőle. Az 1956-os Forradalom előtt megszületett a pártállami döntés arról, hogy ezt a helyet kell átalakítani a „Nemzeti Panteonná”, vagyis az akkori vezetők értelmezése szerint a magyarországi munkásmozgalom nagyjainak sírkertjévé. A döntést 1957-ben megerősítették, megépült – új utcai főbejárattal – a Munkásmozgalmi Panteon, s lassan el is kezdődött a már 1849 óta működő temető átalakítása „a kor igényeinek megfelelően”. A Hét c. vasárnapi politikai műsorban 1981-ben(!) sikerült a témának képernyős megjelenést szerezni. Roppant látványos volt az addig elvégzett kiszántások, betemetések eredménye: a füves mezőkben itt-ott gyertya égett emlékeztetve arra, hogy ott volt a síremléke valakinek korábban! Azok a hozzátartozók, akik nem tudták, vagy nem akarták az exhumálást elvégeztetni a kipucolásra kijelölt területeken, így emlékeztek – továbbra is – ott nyugvó rokonukról, sírjel helyett eképp meghatározva a helyet: a negyedik gesztenyefától balra 14 lépésnyire… Gerle János építész, a Budapesti Városvédő Egyesület Panteon Munkacsoportjának egykori vezetője a Nemzeti Panteon Alapítvány kuratóriumának tagja a Népszabadság hasábjain „Idegen kultúra születik” c. szeptember 14-én megjelent írása alaposan körüljárja a mai helyzetet, amikor a Temetkezési Intézet vezetése újraértékesítené a sírhelyeket, s a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal erejétől fosztván már – úgy látszik – közbelépni sem tud. Csak néhány további részletet ehhez az ügyhöz. A hatvanas évek végén „megbízást kapott” a Hazafias Népfront Országos Honismereti Bizottsága arra, hogy meghatározza, melyek azok a sírok, amelyek akár az ott nyugvó személyek, akár építészeti képzőművészeti értékük miatt meg kell maradjanak. 5000 sír került az első listára a temető nagyjából félmilliónyi sírhelye közül. A Magyar Tudományos Akadémia bevonása után átvizsgált listán végül maradt 2200. Akkor, amikor A Hét számára készült interjúban Marthy Barna beszélt erről, még olyan tízezres nagyságrendű volt a megbolygatlan sírhelyek száma. Antall József, mint az Orvostörténeti Múzeum igazgatója részt vett a lista-készítő munkában.
A rendszerváltás után miniszterelnökként is fontosnak tartotta a dolgot, s amikor megkerestem egy Nemzeti Panteon Alapítvány létrehozásának gondolatával, azzal azonnal egyetértett és támogatta is. Az Alapítvány legfontosabb célja, ahogy akkor Gerlével meghatároztuk, hogy megtalálja, leírja, védetté nyilváníttassa a magyar történelem és kultúra nagyjainak sírhelyét, s kezdeményezze, támogassa azok felújítását, rendbetételét. Az ország költségvetésébe 1992-ben önálló sorral és 80 millió forinttal bekerült a Nemzeti Panteon Alapítvány! Ez arra is lehetőséget adott, hogy saját beruházásban(!) felújítsuk Kossuth Lajos mauzóleumát a Kerepesi Temetőben, s különböző támogatásokkal elősegítsük fontos síremlékek megújítását, mint – például – Házmán Ferenc, Vitkovits Mihály sírja, vagy a legszebb szecessziós síremlék, a Schmidl-sírbolt a Kozma utcában, avagy Barna Imréé, Bölöni Farkas Sándoré a Házsongárdi Temetőben. Támogattuk Tóth Vilmos kutatásait, könyvek megjelenését, itthoni és erdélyi kutatások elvégzését is. A „társadalmi munkában” dolgozó alapítványi kurátorok által – pályázatok lebonyolításával – megítélt támogatások lehetősége gyakorlatilag megszűnt, annak következtében, hogy az Alapítvány költségvetési támogatottsága a 1998-2002 közötti ciklusban véget ért, amikor a kormányzat létrehozta a „profi”, költségvetési állami szervezetet, a Nemzeti Kegyeleti Bizottságot.
A még megmaradt lehetőségek, a maradék pénz kamatainak felhasználásával még mindig tudunk segíteni itt-ott. Most, 2012. október 27-én avatjuk az Alapítvány pénzéből felújított műemlék Walla-sírboltot, a legendás üvegművész, Róth Miksa nyughelyét Törökbálinton. A Kerepesi temetőben az elmúlt évtizedekben nyugalom volt, a falak melletti összes sírt s egyes fontosabbnak tartott síremlékeket „levédték”. Ez mindenkinek megfelelt sokáig. Az egész temető – sajnos nem volt sohasem védett, de mint a műemlékek környezete különleges elbánásban részesül. A már beszántott területek árnyas sétaútjain sokan keresték fel a múlt jeles költői, művészei, politikusai sírhelyét, a Budapesti Városvédő Egyesület temető-térképet is kiadott, hogy segítse a tájékozódást a valóságos „élő” temetőből átalakított sírkertbe, kegyeleti parkba.. A ki nem ürített, be nem szántott parcellákat békén hagyták eddig, hiszen nem csak a sírjelek, de a temetkezés e módja maga is történelem. Aztán kialakítottak – megmaradt/meghagyott síremlékek körzetében – művészparcellákat, s megnyitották – hosszú szünet után – újra az ebbe a budapesti sírkertbe való temetkezés lehetőségét is. És most, több, mint fél évszázaddal azután, hogy az első rossz döntések megszülettek és először mozdult meg az országban néhány lelkes ember, hogy mentse a „holt lelkek” nyughelyét, ismét meg kellet, meg kell szólalni. Buzinkay Géza történésztől kaptam a minap a következő sorokat: „… elképesztő a látvány, rengeteg síremléken virít a cédula, hogy “T. Hozzátartozó! A temetkezési hely lejárt. Temetővezető”. Látszólag teljesen rendszertelenül: a székesfőváros díszparcellájában is nem egy síron rajta a cédula (pl. Fülepp Kálmán főpolgármesterén és az alpolgármester Alkér Gusztávén, Holló Lajosén (az egyik kiemelkedő ellenzéki pártvezér a múlt század első felében), Simonyi Ernőén (a Függetlenségi párt híres debreceni képviselője a 19. sz.-ban), Hanvai Sándorén (“a szegények jótevője”), Rechnitz Béláén (a hazai autógumi gyártás megteremtője), Förster Jánosén (az Apostolok söröző tulajdonosa), 56-os síron és néhány munkásmozgalmi síron, a régi felszámolt budai temetőkből áttelepített sírok közül többön, van köztük 1861-ben állított sír, és több síron van hatalmas síremlék, szobrokkal stb. Van olyan sír, amelybe még 2007-ben is temetkeztek. Szóval valami elmebaj nyilvános kitörésének vagyunk a tanúi. De – talán Tarlós gyors intézkedésének eredményeképpen – alig valaki tud erről a botrányról, csönd van már körülötte, viszont a cédulák a sírokon vannak, már pedig valami nagyon látványos tiltakozást kellene szervezni, különben félő, hogy utóbb, a leváltás ellenére, csöndben, szervezettebben kerülhet majd sor a sírok valami erős rostálására. (Bár nem tudni, miért, hiszen a Kerepesi tele van nagy, üres parkrészekkel.)…” Ha már elrendelte a stoppot a főpolgármester, az irritáló ragacsokat is lemosathatná valaki a temetőben! Döbbenetes hatással van az emberre, amikor egy-egy temetőt – még csak nem is politikai, de üzleti szempontok által indíttatva – felszámolnak. Ilyen volt a Váci katolikus temető, ahol a város (utcanevekben is megörökített) nagyjainak sírkertjéből építési telkeket csináltak. Ez csak egy példa, biztosan mindenki tud hasonló esetekről országszerte. Annak is van hagyománya, hogy bizonyos „porladási idő” letelte után, ha nincs egy sírhely „újra megváltva”, azt értékesítik, a kőanyagot felhasználják, az embernyi telkecskét eladják újra. Mégis egy-egy különösen fontos helyszínen azt kell mondani: „hátrább az agarakkal”!
Annak idején azt mondta Antall József miniszterelnök: legyetek Katona Tamással társelnökök az Alapítványban. Valamelyikőtök mindig ott lesz az éppen regnáló hatalom közelében, fogjátok tudni így segíteni ezt a fontos ügyet. Szót fogadtunk. Az Alapítvány kuratóriumában aztán mindenféle pártállású ember vállalta – felkérésemre – ezt a civil-szervezeti munkát az ügy szolgálata érdekében, s – mit ad isten – ma egyik sincs a hatalom közelében, sem a volt MDF-es, sem a volt SzDSz-es, sem a MSzP-s, sem a KDNP-s, sem a Fideszes kuratóriumi tag, a többiekről, akik „csak” szakértői a témának, már nem is beszélve. Az elvek azért változatlanok – gondolom, hiszem. Széchenyi István „Nemzeti Üdvleldéje” gyakorlatilag nem megvalósítható, de gondolatilag nagyon is. Nem lehet egy temetőhelyre összehozni mindazokat, akik fontosak, akiknek sírhelye meg kell maradjon az idők végeztéig, de tudnunk kell, hol vannak ezek a sírok Magyarországon, vagy Párizsban, New Yorkban, Kassán, Kolozsvárott, vagy másutt, mert ezek a sírok mind a mi nemzeti panteonunk részei. Ezeket nyilvántartani, karbantartani kell, s felújítani is, ha szükséges. A Nemzeti Panteon Alapítvány még megvan, anyagi lehetőségek híján őrzi az elveket, s, ha tud, segít. Amikor baj van, akkor meg szólni kell! Készül a napokban a műemlékké nyilvánítás előkészítése a most megszűntetett Kulturális Örökségvédelmi Hivatalban. Tudomásom szerint ez a falak melletti kb. ezer sírhely mellett – az eddig is műemlékként védett mauzóleumokkal együtt – nagyjából további négyszáz sírhelyet érint. Kérdés, persze, hogy nem kell-e most, évtizedekkel a korábbi akció után, megint átvizsgálnia a temetőt a történészeknek, a múzeumok szakembereinek, a tudományos és művészeti akadémiák különböző szempontok szerint vizsgálódó osztályainak, intézeteinek is? Csak, hogy kevesebb legyen a tévedés, a hiba, ami elkövethető most, 22 évvel a rendszerváltás után. Többen érdeklődtek, megvehetnek-e egy-egy felcímkézett síremléket, sírhelyet, hogy így biztosítsák azok fennmaradását. A nyolcszázezer-egymilliós „árajánlatok” azonban a jó szándékú embereket bizony visszarettent(het)ik.
El kell mondanunk újra és újra, hogy nem szabad üzletelni a sírokkal, sem politikai, sem gazdasági ösztönzéstől hajtva. Különösen nem olyan helyen, ami maga egészében a „nemzeti sírkert” része, műemlékileg védett, s múltunk megőrzése, elődeink tisztelete, megbecsülése miatt mindannyiunk számára fontos kell legyen. Ilyen hely a Kerepesi (avagy Fiumei úti) temető, amelyben a történelem éppen megismétlődik – történelmi környezetben.
